Gyakorlatilag Az autó hátsó ülésén ébredtem. A visszapillantó tükörből szemembe sütöttek a felkelő nap első sugarai. Hunyorogva néztem ki a fejemből, és a tükörben a mögöttünk jövő kocsik sziluettjét figyeltem a vöröses ég ölelésében.
A lágy szellő finoman játszadozik a Zemplén magas fáinak leveleivel. A völgyekben megragadt hajnali pára lassan elillan a vakító meleg napsütésben. István várnagy szakállas arcával az ég felé néz, imát mormol magában, amíg fénytől hunyorgó tekintetével követi a nap korongját átszelő sólyom röptét.
Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez... Még akkor is, ha az erőnlét hagy „némi” kívánnivalót maga után. Így történt, hogy szombat hajnalban útra keltünk, hogy újabb kísérletet tegyünk a Schneebergen. Kis autózás után megérkeztünk Losenheimbe, felkaptuk a bakancsokat, és irány előre. Pontosabban a sípályán felfelé.
Hát szóval kemény két héten vagyok túl ez nem az amire vágyik az ember amikor eldönti, hogy kiköltözik. Mindjárt a kiút maga eléggé hosszú volt es igazság szerint eseménytelen. Teljes hosszában autópálya, ami eléggé unalmas, de végül is 1300 km, amit sikerült 11,5 óra alatt teljesítenem, úgy hogy 1 órát dugóban álltam Kalsruhe mellett ahonnan Strasbourg már szinte látótávolságban van.
Hát hol is kezdjem a történetem. Talán ott kellene, hogy biológusként szereztem diplomát és 2 éve szereztem meg a doktori fokozatot. A szakmámban mindenkinek erősen javasolt pár évet külföldön tölteni, mert itthon csak ezek után tudsz sikeresen pénzt szerezni a kutatásaidra.
