Ma 2017. 07. 24.,
Kinga, Kincső napja van

Utazz el! Éld át! Írd meg!

EXPLORERS WANTED! Keressük a világ legbátrabb utazóit, legvadabb fotóit / videóit, legvagányabb bloggereit. Jelentkezni az info@explorergroup.hu e-mail címen lehet.

A felfedezők köztünk vannak!

Pont az i-re - Alpok 4000+

Itthon már nagyon vártak haza, így egy töredelmes vallomást – "...nem, még mindig nincs vége és még mindig nem megyünk haza…” – követően rögtön másnap visszagurultunk Valtournenche-ba.

Szerettünk volna befejezésképpen a Monte Cervino tetejére is felmenni. Nálam ez a hegy már 2 év óta tervbe volt véve, de mászótársaim mindkét alkalommal lemondták az utat, így sorozatban maradtam hoppon. Most pedig korábbi – egy hónappal ezelőtti – itt tartózkodásunk végére elromlott az idő, így megint dolgunk végezetlenül hagytuk el a terepet.

Nagy reményekkel tértünk tehát vissza. A Brouillard gerinc és a Mont Blanc ugyan önmagában is szép befejezés lett volna, de ha még ez is sikerül, akkor végképp elégedettek lehetünk. A sátor felállítása után felmentünk Cerviniába, hogy információt szerezzünk az útról.

Elsősorban arra voltunk kíváncsiak, hol lehet az Abruzzi házig járó taxiszolgálat nyomára akadni. Cervinia 2000, az Abruzzi ház 2800, a Carrel ház pedig 3800 méteren van, így jelentős könnyebbséget jelentett volna, ha az első 800 méter szintet terepjáróval tehetjük meg. Másrészt persze a hegyen uralkodó jelenlegi körülményekről is szerettünk volna egyet s mást megtudni. A hegyivezetők irodájában kötöttünk ki, de ott egy adminisztrátornak tűnő hölgy volt csak, aki mindössze a taxival kapcsolatos kérdésünkre tudott válaszolni: semmilyen taxi szolgálat nincs. Javaslata az volt, hogy menjünk fel felvonóval a középső állomásig, onnan pedig egy nagy kerülővel térjünk vissza az Abruzzi házhoz. Ez ugyan távolságban hosszú, de csak 350 méter szintet kell menni.

Mire visszakeveredtünk a kempingbe, már este volt. Közben itthonról megkaptuk a meteort is, mely szerint másfél-két nap igazán jó idős periódus következik, második nap délután már felhősödéssel, utána pedig erősödő szél és esők, zivatarok várhatók. Így – bár nagyon szerettünk volna még egy napot pihenni – nyilvánvalóvá vált, hogy másnap indulnunk kell.

Reggel – ahogy tanácsolták – a felvonóval indultunk felfelé, majd kezdetben zöldellő, mormotákkal teli sípályákon, később törmeléklejtőkön át az Abruzzi házhoz. Ez megint zárva van. Nem tudom, mit csinálnak ezzel a házzal, már két éve is zárva volt. Pedig nemrég újították fel, kívülről nézve igazán jó állapotban van. Szép kőház, vadonatújnak kinéző minőségi nyílászárókkal, frissen betonozott lépcsőkkel… Kár érte.

Innen a terep egyre nehezebbé vált, meredek törmeléklejtőn, néha sziklás terepen haladtunk. Egy mászós kuloár alján a botjainkat is letettük. Lassan jutottunk fel a Téte du Liont és a Cervinót elválasztó nyeregbe, melyből szép kilátásunk volt észak felé is.

Innen ismét törmelékes lejtőn mentünk a Carrel ház alatt lévő első fix kötelekig. A ház alatti 20-30  méter volt a legnehezebb, ebből is egy 10 méteres rész. Itt nemrég (néhány éve) volt egy nagy kőomlás, mely után eléggé nehézzé vált a feljutás. A fix kötelek mellé még lépőhurkot is beraktak.

Végre elértük a házat, mely egy gigantikus, 40 személyes bivakház, vagyis személyzet nélküli ház. Még bőven volt hely nekünk is. A ház hálótermén kívül különben még a padlásra is fel lehet menni, ami szintén alkalmas alvásra, ott is matracok vannak lerakva, csak ez meglehetősen kényelmetlen, alacsony, ablaktalan helyiség. Ezen kívül van egy tágas főző/étkező helyiség is, tűzhellyel, edényekkel.

Reggel a tömeggel együtt indultunk, bár inkább a vége felé. Rögtön a ház felett egy nehéz, fix kötelekkel biztosított szakasz van, így indulás után kb. három méter múlva, már sorban állásra kényszerültünk. Előttünk egy németül beszélő páros mászott. Még a sorban álltunk, és már kezdett világosodni. A fix kötelek elhagyása után nem sokkal elvétettük az utat. Nem találtunk hágóvas nyomokat, és így a németek után eredtünk. Nem volt jó ötlet. Később feltűnt, hogy ők se tudják, merre van az út, úgyhogy visszafordultunk, és végül megtaláltuk a helyes vonalat.

Némi könnyű mászást követően elértük a déli oldalban lévő kis hómező felett traverzben vezető hosszú, drótkötéllel biztosított szakaszt. Eztán egy szép – ismét fix kötéllel és láncokkal biztosított – 30 méter körüli függőleges, de nem nehéz felmászás következett, mellyel visszakerültünk a délnyugati gerinc vonalára. Innen hol a gerincen, hol annak északi oldalán, havas, jeges, köves lejtőn mentünk végig a Pic Tyndall nevű kis váll felé.

Nekem nem volt jó érzésem rajta, így a hágóvasat itt felvettem, és azt is nehezen viseltem, hogy András viszont vas nélkül jött végig. Biztosítási lehetőség nulla, eljegesedett hó… úgy látszik, rosszak az idegeim. Végül baj nélkül felértünk.

A Pic Tyndalltól többnyire vízszintesen kellett menni kb. 200 métert. Három kis csorbába le, majd felmászni, mire végre a csúcs alatti fal lábához értünk. Még mindig csak 4240 méteren voltunk, és már fél11 volt. Innen szépen haladtunk, de egyre több mászós szakasz volt az útban.

A legnehezebb a csúcs alatti 100 méteres rész, ide azonban ismét fix kötelek, egy pár méteres áthajlásba pedig még kötélhágcsós fa létra is került.

Fél1re értünk fel az olasz csúcsra, ahol még mindig nem értek véget a megpróbáltatások. Egy kis csorbán átmászva, majd keskeny geincen értük el - természetesen utoljára - a 70 méterrel arrébb lévő, és 2 méterrel magasabb svájci csúcsot. Lassúságunkat azonban pozitív szemlélettel is meg lehet közelíteni: kifejezetten élvezetes, hogy a legtöbb hegytetőn egyedül vagyunk, és fotóinkba nem lógnak bele mindenféle idegen alakok.

Miután kibámészkodtuk és kifotóztuk magunkat, visszafelé indultunk.

Rosszul voltam ezen a gerincen, ugyanis itt is havas nyomok vezettek, mi pedig ismét hágóvas nélkül voltunk, de ezen a rövid szakaszon már én se akartam a vassal bíbelődni. Visszaúton időztünk egy kicsit a keresztnél, ami a két csúcs között van.

1 óra után volt már, mire lefelé indultunk. A visszaúton is rettentő lassú a haladás, hiszen végig mászni kell. Elég sokat ereszkedtünk, mert bár ez a módszer lassabb, mint a mászás, de kényelmesebb, és ez így fáradtan, lefelé már különösen fontossá vált. A csúcstömb alatti vízszintes résznél utolértünk egy 4 fős olasz társaságot. Ők felfelé elhúztak előlünk, de mire ide kerültek, részint elfáradtak, részint egy fiatal lány is volt velük, akit meglehetősen óvatosan eresztgettek lefelé. Órákon keresztül haladtunk velük, képtelenek voltunk őket megkerülni. Egyfolytában torkuk szakadtából ordítoztak egymásnak. Nem volt éppen elvonulós, magányos hegymászós érzetünk. Végre a lenti hómező fölötti drótköteles résznél tudtuk elhagyni őket. Már nagyon untuk a folyamatos üvöltözést.

Este hétre értünk le a házhoz, ami már tele volt.

Szerencsére reggel az egyik ágyra rádobtuk a hálózsákot, így legalább egy ágy jutott kettőnknek. Reggel nem kapkodtuk el a felkelést. Már csak néhányan lézengtek, mikor felkeltünk, a nagy többség már megkezdte a felfelé mászást. Rajtunk kívül egy másik pár is akkor készülődött a lemenetelhez, de a férfi nem találta a cipőjét. Már többeket – kiknek lábán ugyanolyan cipőt látott – leszólított, nem az ő cipőjét vették-e fel véletlenül. Szegény elég kétségbeesetten járkált, míg végül jó 20 perc elteltével meglelte. Egészen máshol volt, mint ahol hagyta.

Ahogy kiléptünk a házból, nagy széllel találtuk szembe magunkat. Áldottuk a sorsot, hogy nem ma kísérletezünk a csúcsmászással. Piszok gyorsan nekiindultunk, és igyekeztük lefelé a cudar hidegből. A szél alábbhagyott a nyeregtől, és innen már csak idő kérdése volt a lejutás.

Még egy kellemetlen élményünk volt: az utolsó mászós rész – a kuloár – alján hiába kerestük a botokat, nem voltak ott. Az enyémnek mondjuk inkább csak erkölcsi értéke volt, mivel annyi sok túrán és csúcson volt már velem, még a Himalájában is. Szomorúan vettük tudomásul, hogy egyre több helyre gyűrűzik be az a fajta közönség, aki képes más hátrahagyott cuccát elvinni. Mindez azonban nem befolyásolta jelentősen negatív irányba az amúgy meglehetősen jó hangulatunkat.

Ez utóbbi csak akkor romlott el némiképp, amikor tudatosult bennünk, hogy vége közel 6 hetes túránknak, és hazatérve ismét a „szürke hétköznapok” várnak majd ránk. Ezt a kis árnyékot átmenetileg elfedte a másnapi hazaérkezés, a családtagok viszontlátásának öröme, most azonban – két héttel később –, hogy tényleg már a szürke hétköznapokat éljük, nem telik el nap, hogy valamelyikünk fel ne sóhajtana: „Költözzünk Chamonixba!”…

Courmayeur, Augusztus 21-23.

Jövőre – remélhetőleg – folytatjuk!

Sorry, you need to install flash to see this content.