24 óra New Yorkban

Valahol a 23. utca környékén egy felkapott bár előtt állok Chelsea-ben. Félénken emelem a papírba rejtett Budweiser sört a számhoz, amit legálisan csak így, barnazacskós inkognitóban lehet az utcán fogyasztani. Hirtelen odalép hozzám egy színes bőrű nő, padlizsánszínű magassarkúban, tréningnadrágban és egy kopottnak tűnő világosbarna blézerben, fején fehér selyemszalaggal, majd a tenyeremért nyúl. Erre nem tudok mit reagálni, de hagyom, hogy az események maguktól történjenek. Jósolni kezd, simogatja a tenyerem apró mélyedéseit és ereit. Szemembe néz, vissza a tenyérbe majd beindítja a mondókáját.

A pénz-, a szerelem- és az életvonalaimat nézi, nyelve pörög, mint a motolla és azt mondja, hogy kikapcsolódásra van szükségem, közel állok a természethez, vigyáznom kell az ellenségeimmel és, hogy hamarosan őrülten szerelmes leszek. Egy idő után kezd túl gyorsan beszélni, meg különben sem hiszek az ilyenekben. Kikapcsolom az agyam és csak a nőt figyelem, ahogy neon pink csillogó műkörme a kezemet súrolja, miközben az azonos tónusú ajakfényének csillogása, édeskés parfümje és érces hangja valami különös extázisba repít. A jóslás utolsó jó tanácsába még beleszövi, hogy örömmel fogadja a borravalót, majd miután a kezébe nyomok három dollárt, rájövök, hogy a jósnő igazából fiúként látta meg a napvilágot egyszer régen. Ez még inkább izgalmassá teszi a rögtönzött utcai boszorkányságot. Mire felocsúdnék, egy sárga taxiból a nevemet kiáltja egy jó barátom. Beszállok, de nem teljesen vagyok még magamnál. A langymeleg barackízű nyár és az a tipikus new york-i hot dog és pörkölt mogyoró illat megbolondított, nem is beszélve arról, hogy a jósnő a fülembe ültette a bogarat a szerelemről. A taxiban elmesélem ír barátomnak, hogy mi történt velem, ő meg csak nevet és legyint, hogy ezek mindennapos történetek itt, New Yorkban. Ha valaki, akkor ő biztosan tudja, hiszen már több hónapja itt él.

New Yorkot látni kell. Pont. Lehetőleg minden évszakban és főleg akkor, amikor valami különleges esemény zajlik. Megszámlálhatatlan arca van a városnak: zajos, csajozós, színházas, értelmiségi, olasz, orosz, kínai, lengyel, munkás, elegáns, büdös, tömött, beképzelt, barátságtalan, nyitott, vad, vicces, alternatív, drága, meghökkentő, maradi, újító és még sorolhatnám. Több mint tízszer jártam már a Nagy Almában, amely a város beceneve. Minden alkalommal mást tapasztaltam, most csupán egy hétvégére érkeztem. Bizony, kukacos egy alma ez, megannyi extrém figurával és kifogyhatatlan látni- és tennivalókkal. A nagy alma név eredetét az ír barátom sem tudja, a helyieket nem is említve. Először a 20-as évek lovasversenyein nevezték így a várost, majd a harlemi jazz zenészek a siker fájának legédesebb gyümölcseként gondoltak New Yorkra, mint egy leszakítandó nagy almára. Egy helyi legenda szerint, az egyik vöröslámpás ház madámját hívták Eve-nek (Évának), amiből egyenesen következik a paradicsomi asszociáció.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2009. júliusi számában olvashatják!