Dráma három felvonásban

„…kirobbant a fiesta. Nincs más szó, amivel le lehetne írni... Egy hétig tartott éjjel-nappal. Egy hétig tartott a tánc, az ivás, az ordítás. Ami e héten történt, csak a fiesta alatt történhetett meg. Végül már minden teljesen valószínűtlennek hatott, s úgy tetszett semminek nem lehet semmilyen következménye. Következményekkel törődni képtelen dolognak tetszett a fiesta alatt. A fiesta egész tartama alatt az embernek az volt az érzése, még a legcsöndesebb pillanatban is, hogy kiabálnia kell, ha az akarja, hogy meghallják. Ez volt az érzése minden cselekedetével kapcsolatban is. Ez volt a fiesta, ez tartott hét napig.”
Ernest Hemingway: „FIESTA” (The Sun Also Rises 1926., fordította: Déri Tibor 1962.)

A város apraja-nagyja, sőt a látogatók is fehérbe öltöznek és nyakukban vagy derekukon a tradicionális piros kendőt viselik, mely védőszentjük, San Fermín vérző nyakára emlékeztet. Az utcákat és tereket sípokkal, dobokkal és trombitákkal felszerelt zenész csapatok járják. Nyomukban a gondjaikat feledett, táncoló, éneklő, rikoltozó sokaság. A pamplonaiak nem egyszerűen tudják, hogyan kell mulatni, tehetségük van hozzá! A bor, a sangria és a különféle koktélok a tőlük elvárható állapotba segítik élvezőiket. Nem részegség ez, csak kapatosság. Mikor még birtokában vagy az „utcai szalonképességnek”, mely meggátol abban, hogy ne légy terhére a nálad józanabbaknak, ám megajándékoz azzal a jótékony bódulattal, mely baráttá varázsolja a fiesta minden résztvevőjét.

Most nem szégyen a futás!
Az egyre fokozódó zsivaj közepette lassacskán megtelnek az erkélyek és az utca is. A feszültségtől szinte vibrál a levegő, mikor pontban nyolc órakor petárda durranása jelzi a karám kapuinak kinyitását. Most nem szégyen a futás, sőt felettébb hasznos. A futók – igen, jól látom, vannak köztük lányok is – egyre sűrűbben tekintgetnek hátra. Fontos a könnyű és a fiesta tiszteletére lehetőleg fehér ruházat, és a biztos talpú futócipő. Figyeljük a híreket, mert a bikák származása is sokat elárul: legveszélyesebbek a Guardiola Fantoni és Eduardo Miura sevilla-i tenyészetéből származó bikák. Amelyek mozgása lassabb, kimértebb, azok magabiztosabbak, és egyben veszélyesebbek is. Ahogy közelednek a bikák, a futás, a tülekedés egyre vadabbá válik. Az eseményeket többé nem mi irányítjuk!

A futás a Plasa de Toros homokján végződik. Ez az aréna. Eufórikus a hangulat! A futók ugrálnak, kiáltoznak – még mindig majd’ szétveti őket az adrenalin. Némelyek a lelátó felé integetnek, mely közben megtelik a lelkesedés kockázatmentesebb formáját választókkal. Kezdődhet a bikahecc! A bátrabbak lekuporodnak a homokra, közvetlenül a toril előtt. Innen engedik ki a fiatal bikákat, melyek kirobbanó lendülettel rontanak a tömegbe. Ám egyszerre mindig csak egy. Nem olyan nagyok, mint a harci bikák és az öklelésben is tapasztalatlanabbak. Szarvuk hegyét bőrgolyók tompítják és az önjelölt torreroknak több helyük van a kitérésre, mint a szűk utcán. Vannak, akik a palánkon ugranak át és vannak, akik a bika szarvai felett. Ez utóbbi mutatvány persze ritka, ennek megfelelően a közönség feltörő üdvrivalgással díjazza e hősies cselekedetet. Az egész nem tart tovább fél kilencnél, de ennek nincsen jelentősége: a fiesta idején a napnak nincsen eleje és nincsen vége, de van ritmusa.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. augusztusi számában olvashatják!