Temetkezési szokások Celebeszen

Egy darabig nem nagyon tudjuk, hogyan viselkedjünk, hogyan fogadják az idegeneket egy temetésen. Igyekszünk félrehúzódni, észrevétlenek maradni, persze hiába. Azonnal felénk irányul a figyelem, főszereplőkké mi, szőke emberek válunk. Kit érdekel már a halott?

Az indonéz szigetvilághoz tartozó Sulawesin – korábbi nevén Celebeszen – él egy katolikus közösség, a toraják (ejtsd toragyák), akik temetkezési  szokásai igencsak eltérnek a keresztény kultúrkörben megszokottól. A kétszáznegyven milliós muzulmán országban eltörpül e kicsiny, 300 ezer lelkes katolikus közösség, ahová azért nem tudott betörni az iszlám vallás, mert a toraják sem a sertéshús, sem a pálmabor fogyasztásáról nem voltak hajlandók lemondani. Inkább elfogadták a holland gyarmatosítók hittérítőit, akik legnagyobb érdeme az volt, hogy legalább a fejvadászatról le tudták szoktatni megtért híveiket.

Együtt élnek az elhunyttal 

A tradicionális, hajóra emlékeztető toraja lábasházak É-D-i tájolásúak, az északi, fő oldalon élnek a gyerekek, mert onnan származik az élet is, az istenek birodalma. A fél méter magas „falakkal” megosztott három helyiség közül a középsőben laknak a szülők, itt van a konyha is. A harmadik, déli fekvésű szobában – ha van ilyen – a család halottja alussza örök álmát, a déli irány ugyanis az elmúlást, a hidat jelenti a túlvilág felé. A halottal egy légtérben laknak, amíg csak el nem érkezik a temetés időpontja, addig ugyanis nem halottnak, csupán betegnek tekintik az eltávozottat. Ennivalót is visznek neki, minden nap.

A temetés a legfontosabb esemény a toraják életében, fontosabb, mint a születés vagy az esküvő, mert míg azok csupán erre az életre, addig a halál örökre szól. A vallás keveredik itt az animizmussal (annak a hite, hogy mindenben: az állatokban, növényekben, kövekben is egy-egy istenség vagy lélek lakozik), a hindu kasztrendszerrel és az ősi hagyományokkal; a kereszténység inkább csak külsőség, máz.

A temetési szertartás célja nem más, mint hogy átsegítse az elhunytat a túlvilágba. Azt pedig senki sem merné megkockáztatni, hogy ne a halott társadalmi státusának megfelelő, állati áldozatokkal kifejezett szertartást rendezzen, hiszen az nagy szerencsétlenséget hozna a családra. A temetéssel így addig várnak, amíg össze nem tudnak gyűjteni annyi pénzt, amennyi az áldozati bivalyok és sertések megvásárlásához szükséges. Ez az idő néhány hónaptól akár tíz évig is terjedhet – addig a halott a szobában fekszik  – , az állatok ugyanis sokba kerülnek. Azonnali teendő viszont a tau-tau, azaz a halott szobrának elkészítése. E szobrokat fából faragják, magasságuk az egy métertől a másfélszeres életnagyságig terjed, a megrendelő kívánsága és pénztárcája szerint. Minden faluban akad egy-egy ügyesebb kezű férfi, aki szabadidejében fafaragással foglalkozik. A tau-tau mindössze az elhunyt nemét kell, hogy ábrázolja, nem törekednek arcbéli hasonlatosságra. A szobrokat kifestik és felöltöztetik, majd a temetésig a halott ágya mellé állítják.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2009. júniusi számában olvashatják!