Kuba

Minden utcasarkon latin zene, hûsítõ koktélok, trópusi tenger, napfény és pálmafák: ezek a sablonos képek jutnak általában az eszünkbe, ha Kuba szóba jön valahol. Pedig van ennek a kifli alakú szigetnek egy másik, kevésbé ismert arca: fantasztikus kúpos hegyek, belsejükben sötét, föld alatti járatokon átzúgó folyókkal, a növények sûrû szövedéke miatt szinte megmászhatatlan sziklafalak. Ez a Kuba a kalandra vágyók számára is hihetetlen lehetõségeket kínál.

Napokig bolyonghatunk a mélyben, sodortatva magunkat a sötét árral, hogy aztán egy minden oldalról hegyekkel körülvett karsztos mélyedésnél bukkanjunk a vakító napvilágra. Ha egy vízmentes, magasabb barlangjárathoz akarunk felmászni, meg kell küzdeni a karsztos mészkõsziklák borotvaéles karéjaival, a sziklafalak minden tenyérnyi helyét befonó kúszónövényekkel. Az agyagos felszínen eredõ folyók rendre eltûnnek a mogotéknak nevezett, meredek falú karsztos mészkõhegyek belsejében. Bejáratukat többnyire
növényi gyökerekre kicsapódott óriási függõ cseppkövek õrzik, mint fegyveres õrök. Ilyen például a Palmarito folyó bejárata is. A cseppkövekkel díszített sziklakapun belépve a folyócska rögtön eltûnik egy mélyebb szintû barlangjáratban, amelyet száraz idõben is csak úszva lehet megközelíteni. Egy magasabb helyzetû, régi barlangfolyosón azonban mélyen behatolhatunk a hegy belsejébe. Valamikor itt törte át magát az Õs-Palmarito folyó a mogotén. Most csak árvíz idején borítja el teljesen a víz. Ilyenkor rendkívül veszélyes helyzetbe juthatnak a barlangászok. Megtörtént, hogy kubai barlangkutató társaimnak a függõ cseppkövekbe kapaszkodva kellett bevárniuk, amíg leapadt a vízszint.

Kuba trópusi mészkõhegységeiben a bõ csapadék, a 22-24 fokos átlaghõmérséklet és a buja növényzet által termelt savas vegyhatású anyagok miatt rendkívül gyors a felszín pusztulása. A mészkõfennsíkok elõször különálló táblákra, majd elefánthátakra emlékeztetõ sziklagerincekre, idõvel pedig önálló kúpokra, sziklatornyokra különülnek. A tájképi szépségeirõl világhírû Viñalesi-völgyben úgy sorakoznak az egzotikus sziklaformák, mint megannyi gigászi, kõvé vált elefánt. Az elefánthátak, illetve kúpok között sokszor teljesen zárt medencék alakulnak ki, amelyekbõl csak föld alatti utakon jut ki a csapadékvíz. Az egyik legromantikusabb zárt völgyet a pica-picáról nevezték el. Egyébként ennek a babra emlékeztetõ növénynek az egyszerû érintése is veszélyes, viszketést, égõ kiütést okoz. Állítólag az õslakó indiánok a foglyok vallatására, kínzására használták valamikor. Bár overallban hatoltunk át a bozóton, hetekig véresre vakartuk magunkat az akció után. A Pica-Pica-völgyet – szaknyelven poljét – arénaszerûen minden oldalról meredek falú karsztos hegyek övezik, alján bõvizû folyó kanyarog keresztül. A folyó festõi, félig felnyílt barlangfolyosókon át érkezik az egyik hegy gyomrából, majd a másik oldalon egy hosszabb, több emelet magasságú barlangi termen át távozik. A mennyezet függõ cseppkövei közé szorulva számos fatörzset vettünk észre, amelyet korábbi áradások sodortak a föld alatti világba. Egyébként, mielõtt a barlangkutatók „felfedezték” a Pica-Pica poljét, a környékbeli parasztok már ismerték, sõt mûvelték azt. Ökreikkel egy könnyebben járható barlangon át rendszeresen bejutottak ebbe a látszatra teljesen körbezárt völgybe, s annak egy részén szántottak, vetettek.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2007. januári számában olvashatják!