Mohácsnál megállt a Duna

Az emberi beavatkozások miatt a Duna szigetépítő munkája Magyarországon igencsak korlátozott. Mi vagyunk az okai annak is, ha a még meglévő szigetek eltűnnek, a mellékágak feltöltődnek. A mohácsi Szabadság-sziget azonban megmenekülhet.

Mohács nevét hallva elsőként mindenki a végzetes csatavesztésre vagy a téltemető busójárásra gondol. Pedig évszázados hagyománnyal bír itt a fehér borászat is, a Duna, a part, a nemzetközi kikötő és a Dunát kísérő, gazdag élővilág pedig egyedülálló. Mohács igazi dunai város, történelmi gazdagságát a folyónak és az ártérnek köszönhette. Középkori oklevelekből tudjuk, hogy már a XI. század folyamán letelepedtek az emberek itt, ahol Gemenc és Béda-Karapancsa kiterjedt erdei közt a Duna jobb partján természetes módon összeszűkül az ártér. Ennek köszönhetően a város a folyó közvetlen közelében, mégis árvízmentes területre épülhetett, ami átkelésre, kikötésre igen alkalmas hellyé tette.

A török időkben a város lakossága a túlparti mocsaras ártéren, a Mohácsi szigeten – a Szigetben, ahogy régiesen mondták – lelt menedékre, majd a veszély elmúltával újra visszatért a városba. A Szigetben 80 ezer holdnyi birtok tartozott a város határához, ahol fejlett ártéri gazdálkodást folytattak: a puha- és keményfa erdőkből saját használatra szabadon gyűjthették a fát, a zsombékos, bozótos helyeken, a legelők és réteken a város népes gulyája legelt, és az egész területet behálózták a természetes és ásott csatornák, az úgynevezett fokok, amelyek árvízkor messze kivezették az éltető vizet, és hallal töltötték meg a halászóhelyeket. A legendás halbőséget illusztrálja a Millennium évében a közeli Baján rendezett halkiállításon bemutatott több mint harminc halfaj, melyeket a nép száz fölötti névvel illetett. Ki gondolná például, hogy a paptetű vagy a dürgencs a vágó durbincsot takarja, a barkófli pedig a szivárványos ökle egyik népi neve?

A mohácsiak kapcsolata a Dunával ma is szoros, bár az ármentesítést és folyószabályozást követően a gazdálkodás alapvetően átalakult. A város külterületéhez tartozik több kisebb-nagyobb sziget és mellékág, – köztük a várossal szemben fekvő Szabadság-zátony – melyeket a lakosság pihenésre, evezésre, horgászatra használ, miközben működő vagy potenciális vízbázisként, halbölcsőként, madárélőhelyként, ökológiai pufferzónaként betöltött szerepük is jelentős lehetne. Azonban a mohácsi mellékágakat komoly veszély fenyegeti. A nyolcvanas években épült keresztgátak következtében, melyek megszűntették az állandó kapcsolatukat a Duna főágával, rohamos feltöltődésnek indultak, s ha nem történik közbelépés, hamarosan hiába keressük ezeket a tájképi és ökológiai értékeket a Duna mentén.

A cikk folytatását elolvashatja az Explorer magazin januári számában!