Pusztai emlékek

Kora reggel érkezem Dunapatajra. A Kalocsától északra, a Szelidi-tó mellett húzódó vidék horizontjára a kelő nap fénye ezernyi vörös szalagot aggatott. Itt, Pataj határában vár rám vezetőm, Laci bácsi, akivel egy gyors parola után már a termelőszövetkezet régi terepjáróján zötykölődünk az egykori Szentkirály-puszta felé. Különös hangulatú utazás vár rám. Letűnt korok, hajdan volt települések emléke előtt tisztelgek a róna végtelenjét járva.

Lassan a távolba vesznek Dunapataj épületei, már csak a templom tornya látszik halványan. A kanyargós földút mindkét oldalán legelők húzódnak, csak a messzeségben dereng fel néhány kisebb erdőfolt. A vidéket Kalocsai-Sárközként emlegetik, így különböztetve meg a folyó túlpartján húzódó tolnai Sárköztől. A név a régi időkből ered, mikor a Duna még szabadon bejárhatta az itteni földeket – ma már gátak és csatornák vigyázzák a tájat.

A síkságot – úgy tűnik – könnyű kiismerni, mégis a szelíd szépségű virágok és a felröppenő madarak minden egyes füttye mintha újabb és újabb arcát hívná elő a tájnak. A nyár eleji könnyű záporok zölddé varázsolták a homokfoltokkal tarkított határt és apró termetű, pusztai virágokat csaltak elő a földből. Egy kiadós eső után ezernyi tócsa borítja az utakat, ilyenkor szinte lehetetlen autóval kijutni a hajdani Szentkirály-pusztára. Nyáron, a tűző nap aztán keményre szárítja az út szódás talaját. Ilyenkor elkerülhetetlen, hogy az utas ne nyeljen a puszta keserű porából.

Tanyasi mementók
Húsz perces út után egy távoli, fehér kőoszlop felé int az öreg, ami a régi, lerombolt iskolakápolna helyét mutatja. Ez az emlékoszlop jelzi az egykori település, Szentkirály központját az utókor számára. A meszelt oszlopon egy fekete táblát helyeztek el a következő felirattal: „Az emlékművet az e helyen tanuló diákok állították, emlékeik megőrzésére. Az iskola és a benne lévő római katolikus kápolna 1936-ban épült, és harminc évig működött, körülbelül ezernégyszáz diákja volt. Az iskolának első tanítója Engelth György. Kívüle tíz tanító és lelkész oktatta a tanulókat. Köszönjük. Szentkirály, Mikla, Öbjeg és Szelid volt tanulói. ”
Meresztem a szemem, de az emlékoszlop környékén településnek nem látom nyomát sehol. Első ránézésre szinte hihetetlennek tűnik, hogy a síkságon álló, magányos kőoszlopot körülölelő vad rét egy település főtere volt egykor és helyén annak legfontosabb épülete állott. Mégis, ha jobban megfigyelem a növényzetet, az akácosok, és bokor szinte kivétel nélkül a lerombolt házak alapfalai mentén nőttek naggyá, ágaik a ma már láthatatlan falak mentén sűrűsödtek meg. Laci bácsi, aki egykoron maga is a szentkirály-pusztai iskola kisdiákja volt, végigvezet a már nem létező főutcán. Az ő lába még pontosan érzi az utca vonalát. Én már csak magas fűben, durva, erős, igazi pusztai növényzetben gázolok. Az egész olyan, mint egy álom. Együtt kóborlunk a szentkirály-pusztai Emlékországban.

Az írásos dokumentumok alapján a település Szentkirály-puszta néven volt ismeretes a középkorban, de a törökök felégették és így a hódoltság ideje alatt teljesen elpusztult, elnéptelenedett. Lakói, a többi szerencsétlen sorsú falu népességéhez hasonlóan elvándoroltak, vagy a védettebb mezővárosokba húzódtak. Egy korabeli írás alapján a török kiűzését követően 1686 körül kezdett újra benépesedni az elhagyott település, a Rákóczi-szabadságharc idején azonban ismét elpusztult a falu. Ezután jó ideig mezőgazdasági területként használták a környék földjét fele részben a dunapatajiak, fele részben a Kalocsai Érsekség. A XIX. század második felében indult meg a vidéken a tanyásodás, majd a XX. század első felében alakult ki teljesen tanyás településsé, tanyaközponttá. Meglehetősen sokan éltek itt, hamarosan iskolát is építettek maguknak. Szentkirály-puszta lakói katolikusok voltak, az iskola épülete egyúttal templomként is szolgált.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2008. júniusi számában olvashatják!