Vérben és izzadságban - a nagy thai box próba

Az arcomon végigpergő izzadságcseppek már szinte égették a bőröm. Látni már alig tudtam, de hallásom csodamód felélesedett. Éles dörrenéssel csapódtak a kemény ökölcsapások a vastag kötélen csüngő bokszzsák durva falának. Visszhangzott, szinte remegett a levegő körülöttem.

A feladatom látszólag egyszerű volt, térdemmel a velem szemben álló edzőm, vaskos derekán csüngő bőrövet kellett püfölnöm. Már nem emlékszem mióta végezhettem ezt a mozdulatot, hányszor emeltem térdemet a hívogató bőröv irányába. Valahogy az idő múlásával már semmit sem éreztem, csak egy furcsa, égető érzést, ahogy minden egyes rúgásnál egy-egy kis bőrdarab levált sajgó térdemről.
Talán megőrültem? Mit keresek én itt? Talán álmodom, és most rögtön felébredek? Sorjáztak volna tovább az elkeseredett gondolatok, de akkor hirtelen megszólalt egy síp.... és varázsütésre mindenki a földre vetette magát. 100 fekvőtámasz következett, 100 fekvőtámasz a már végletekig kifáradt izmoknak, 100 fekvőtámasz, ami ugyanakkor maga volt a megváltás a rúgások okozta fájdalom után.

Az izmaim remegtek. De mégis minden alkalommal boldogság futott át rajtam. Következett a felfrissülés ideje, hiszen mindenki egy nagy vödör köré tömörült, amely csurig volt vízzel és óriási jégdarabbal. Mohón kimertem a jéghideg vizet és a testemre öntöttem. Egyenlő volt egy hideg zuhannyal, de mit számított, hiszen lehűtötte felforrósodott, remegő testemet.

A turisták ilyentájt törölték le gyöngyöző homlokukat egy koktél vagy egy pohár sör mellett, hiszen 35 fok volt árnyékban. A thai főváros, Bangkok szívében voltam. Egy elrejtett ösvény legvégén, egy kis buddhista templom mellett edzettem nap mint nap. Időnként sáfrány színű ruhákban járó szerzetesek tűntek fel és mentek el közöttünk, de szinte hangtalan és észrevétlenül, lábukkal alig érintve a földet.

Aztán a sípszó újra megszólalt és ismét az izzadság és fájdalom világában találtam magam.
Az idő lassan elvesztette értelmét, már nem tudtam mióta is lehettem itt, de mindez mit számított, hiszen átalakultak az értékrendek, a máskor oly fontosnak tűnő mindennapi problémák itt eltűntek, semmibe vesztek. Átalakultam és megszoktam a körülöttem zajló világot, annak minden elemét, a küzdelem az akarat diadalát és magasztosságát, a legördülő izzadság cseppek keserű ízét, a felszakadó sebek égető fájdalmát. Hajnali 5-kor keltem és egy órát sétáltam az edzések helyszínéhez. Megtanultam, a hét hét napból áll. És a hét nap minden napján edzés reggeltől...estig. Amikor a reggeli szürkületben megérkeztem a thaiok éppen csak, hogy kibújtak a fekhelyükről. Néhányan csupán egy szúnyogháló alatt töltötték az éjszakát. Némelyek már összekészülődtek és türelmetlenül várták az edzés kezdetét. Ha megnéztem az életkörülményeiket, nehéz volt elképzelnem, hogy ők a jelenlegi thaibox bajnokok. Ők a legjobbak, a legsikeresebbek, a csillagok. Az ő képeik szerepeltek a thai lapok borítóján és az ő meccseik töltötték ki a televíziók adásait. De mit keresnek ők itt, ha ilyen híresek? Itt a patkányok és az előző nap ételmaradékai között a kemény betonon, ahol ettek, ahol mosakodtak, ahol edzettek. Érthetetlen és mindez megrázó is volt számomra. De láttam, megértettem és megtanultam, így néz ki egy harcos élete.

Aztán az edzés elkezdődött, az idő ismét felmelegedett és a levegő forrni kezdett. Egyenlők lettünk ismét, híresek és kezdők, kicsik és nagyok, fiatalok és idősebbek....csak a harc számított,  a kemény rúgások, és ütések ritmusa okozta hipnózis,  a mindent belengő tömény olaj illata, amely szinte beleivódott a harcosok lüktető testébe. Gyakran gondoltam arra, hogyan jutottam ide, segítettek az edzőim, aztán kedves thaiboksz professzorom jutott az eszembe, aki dél-thaiföldön bevezetett az eredeti Muay Thai (tradicionális Thaiboksz) rejtelmeibe. A napi edzés mai is kemény volt és egészen sötétedésig tartott. Aztán mindenki egybegyűlt a betonon, ahol nem rég még edzettünk, most meleg thai szószokat falatoztunk együtt, az elmaradhatatlan thai  rizs kíséretében. És velük tartottam akkor is, amikor a hírhedt Lumpinii Boksz  Stadionban eljött az ideje, hogy pénzt keressenek, harcoljanak és küzdjenek. Itt már nem edzés volt, itt már tétre ment a küzdelem, itt már az izzadságuk keveredett az ellenfél vérével. Itt már az olajnál is erősebben csillogott a szemük egy-egy menet előtt, mikor megcsendült a bűvös gong. És persze itt volt, ahol igazi győztesként hagyták el a ringet, egy-egy kőkemény küzdelem után. A győzelem adta az értelmet a minden napi edzésnek, fiatal életük minden pillanatának. Hiszen egy igazi harcos, már csak ilyen.

Köszönet jár, hogy közéjük tartozhattam, ha csak hónapokra is, köszönet jár, hogy részese lehettem a harcosok mindennapjainak, köszönet a véres izzadságáért......örök hálával tartozom nekik.