Up!

Utastársaink kíváncsian, ugyanakkor nagyon diszkréten méregetnek bennünket a 20 fős, csomagokkal telezsúfolt kisbuszon, útban a Közel-Kelet legmagasabb csúcsa (5671 méter), az iráni Damavand felé. Ahogy az egyre magasabb hegyeket éles hajtűkanyarokon át leküzdő buszon a csomagok ide-oda dőlnek, az utasok mindig megragadják az alkalmat, hogy a pakk rögzítését felhasználva alaposan szemügyre vegyék a két európait, akik néhány órára a társaik lettek…

Hiába áll meg kis buszunk egyre gyakrabban és hiába csökken a 20 fős létszám négyre, nem érezzük, hogy hamarosan megérkeznénk, mert – bár a hegyek magasak – egyik sem tűnik Damavand-szerűnek. Nem véletlenül. Rossz járműre szálltunk. A Damavand Iránban nemcsak egy hegycsúcs, hanem egy város neve is, és a kettőnek körülbelül annyi köze van egymáshoz, mint a Monor melletti Pilisnek a Pilis hegységhez. Még a távolságuk is hasonló az utóbbi kettőhöz. Bár iráni utunk előtt alaposan felkészültem a Damavandot illetően, sehol nem olvastam arról, hogy szembe kell néznünk egy ilyen topográfiai csapdával.

Persze azóta mi is tudjuk, hogy a legjobb választás az, ha az ember a Kaszpi-tenger melléki Amol irányába induló buszra ül fel, és leszáll a Teherántól csak 75 kilométerre fekvő Reyneh falu mellett. Hogy mikor kell leszállni? Teheráni indulásunk előtt elég, ha a buszsofőrnek nyomatékosan a tudomására hozzuk úti célunkat, s várjuk, hogy jelezze nekünk a leszállás idejét. Ugyanis, ha nem ismerjük az arab írásjeleket, akkor esélyünk sincs, hogy megtudjuk, pontosan merre járunk. Mivel mi nem voltunk kellően körültekintők, nem Reynehben, hanem Damavand városban találtuk magunkat, de szerencsére a szakértelem kéznél volt: a busz egyik angolul jól beszélő utasa azonnal a segítségünkre sietett. Az ilyen elsősegélyek egész utunkat jellemezték.

Ahogy telt az idő, egyre növekvő izgalommal vártuk, hogy megpillantsuk a 10 ezer rialos bankjegyről már jól ismert, kúp alakú hegycsúcsot. De a csúcs csak nem akart kirajzolódni, pedig kitartóan kémleltünk mindenfele a Paykan (az iráni autóipar megkopott terméke) ablakain. Végül megpillantottunk egy, a műutat szegélyező táblát, amin latin betűkkel ez állt: Gusfand Sara. A tábla a 3000 méter magasan fekvő alaptábort jelölte. Taxisunk felkanyarodott a dózerolt útra, ahonnan hamarosan végre megpillantottuk azt, amiért jöttünk, magát a Damavandot. A szabályos kúp alakú hegy csúcsát felhők zárták el kutató pillantásaink elől, s most már csak arra vártunk, hogy megpillantsuk a sok leírásból ismert, réz színű mecsetet, amely Gusfand Sara különös ismertetőjegye.

A cikk folytatását az Explorer Magazin 2009. májusi számában olvashatják!